Vajon mi jut eszedbe október 23-án reggel, amikor rápillantasz a házak falán lobogó piros-fehér-zöld zászlóra?

Délután fél kettő, 65 évvel ezelőtt. Felvillan előttem a napsütötte, meleg, szinte nyárias időben, a Nemzeti Színházból kisiető Sinkovits Imre képe. A színházban értesült róla, hogy 4-kor a Bem-szobornál tüntet az ifjúság, a nemzeti függetlenség mellett. Mégis hogy történhet ez?! A Műegyetem hallgatói, a Kossuth és Petőfi tiszti akadémia növendékei hiába kértek engedélyt október 23-a délutánra, néma tüntetésre, Piros László belügyminiszter délben megtiltott bármiféle felvonulást, gyűlést, a lengyel események melletti szimpátiatüntetést.

Ennek ellenére a 28 éves színész a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) táblát tartó, nemzeti színű zászlót lengető csoporthoz csatlakozva a Petőfi térre indult. Ott Kuczka Pétertől megtudta, hogy mégis engedélyezték a tüntetést, az író még bíztatta is: szavaljon valamit. Szerencse, vagy az Úr előrelátó gondoskodása, hogy a Sinkovits család e tavasszal költözött a Petőfi tér sarkára, így a művésznek volt alkalma felszaladni 3. emeleti lakásába, s mindössze két rend öltönye közül a világosabbat magára véve, fehér ingéhez sötét nyakkendőt kötve, testi-lelki eleganciával visszasietni a térre, hogy ott örökre nemzetünk történeti emlékezetébe vésse az esemény pillanatait. Bizonyára erőt adott neki a Színiakadémia nemzeti színű zászló alatt közeledő csoportjának látványa is. Az ifjú művész a lassan telepedő csöndben sorra szavalta a lelkesítő verseket: A franciaországi változásokra, a Látó (Batsányi), Föltámadott a tenger, A kutyák dala, A farkasok dala (Petőfi), Fölszállott a páva (Ady), a Nemzeti dal. A többezres tömeg, egyre csak visszhangozta: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” A MEFESZ kiáltványa és az egyetemisták pontjainak felolvasása után megindultak a Felszabadulás tér (nagyon régen és ma: Ferenciek tere) felé. A Bajcsy-Zsilinszky útra érve kitört az ordítás: „Kossuth-címert akarunk!”. A tömeg egyre csak duzzadt, az ablakokban sorra jelentek meg a nemzeti színű zászlók. „Ruszkik haza”-tól zengett a Nyugati pályaudvar, a Nagykörút, a Margit-híd a Bem-szoborig.

„Bem apó és Kossuth népe Együtt megyünk kéz a kézbe!”

A Bem tér közelében a felvonuló Lenin Intézet hallgatóitól tüntető medikusok vették el a vörös zászlókat, nyelüket darabokra törték, a vörös rongyfoszlányokat hozzájuk vágták, majd felzúgtak a kiáltások: „Minden házra nemzetiszín zászlót!”, „Kossuth-címert akarunk!” Perceken belül fellobogózták a házakat, az ablakokba nemzeti színű papírcsíkok kerültek. Az egyetemisták zászlajain a kommunista címert eltakarták, vagy összetűzték, hogy ne lehessen látni. Szemtanúk elmondása szerint a tüntetők megelégelték a téren lévő Külügyminisztérium épületének erkélyéről lengedező vörös zászlót is. A „Nemzeti zászlót a Külügyre!” felszólításra a minisztérium dolgozói a vöröset kicserélték a „Rákosi-címeres” magyar zászlóra, ám erre „Nem a mi zászlónk, le vele!” volt a válasz. Miután ezt is bevonták, kivágták belőle az 1949-es címert, hamarosan megjelent a forradalom jelképévé vált lyukas trikolór, amit üdvrivalgás fogadott, s a több tízezres tömeg követte a példát. A Bem-szobor háta mögött lévő laktanya ablakában katonák figyelték a történéseket. A bakák a tetőn a cserepekből is kiszedtek, hogy kidugva fejüket, láthassák az eseményeket. Még a kéményen is álltak. „Nemzeti színű zászlót a laktanyára!” – hangzott a téren a felkiáltás. Ide is kitűzték a három színű zászlókat, a tömeg éljenzése csak fokozódott.

Vörös zászló sehol.

65 évvel ezelőtt a vörös csillagtól, búzakalásztól, kalapácstól megfosztott, piros-fehér-zöld zászló a szabadság, a nemzeti függetlenség iránti vágy és a magyarok elnyomása miatt érzett hatalmas elégedetlenség, a forradalom jelképévé vált.

Amikor október 23-án a magyar zászlóra tekintesz, emlékezz: sokan, sokat harcoltak azért, hogy ez ma szabadon, büszkén loboghat a Te házad zászlótartójában is.

Korossy Zsuzsa

könyvtáros