“Akárhogy is lesz: ne restelljük sohasem, honnan jöttünk, kik jártak előttünk! Ha csak annyit mondunk is: KÖSZÖNJÜK, jó indítás volt: MÁR MEGÉRTE!”    –   Kovács Mihály ünnepi köszöntője

 

                                    KÖSZÖNTÉS

 

Tisztelt Jelenlévők, kedves Barátaink!

Szeretettel köszöntelek benneteket. Nevezetes alkalomra jöttünk össze, a Budapesti Református Gimnáziumban 1947-ben érettségizett VIII/b osztály 70. éves érettségi találkozójára. Ez alkalommal nem bibliai Igén alapuló igehirdetésre készültem, köszöntésemre inkább ez a szó illik: GONDOLATOK, melyek nem nélkülözik a VALLOMÁSOK személyes jellegét sem.

 

További szavaim szóljanak első renden volt ALMA MATERÜNK felé, a Magyar Örökség Díjjal kitüntetett egykori Gimnáziumunknak, ahol 1939-től 1947-ig, a Lónyay utca 4/c alatti régi épületben, 1943-tól 1947-ig pedig eme ugyancsak Lónyay utcai épületben töltöttük diákéveinket, nagyrészt a II. világháború időszakában! Hálát adunk Istennek, hogy az államosítás nehéz évei után visszanyerte egyházi jellegét és ma is a tudás és erkölcs szolgálatában áll. Kívánjuk, hogy az iskola igazgatója, tanári kara és más munkatársai, Felülről való bölcsességgel és példamutató élettel segítsék a rájuk bízottakat.

Köszöntésünk során régi tanárainkra emlékezünk:  Ványi Ferenc és  Kondói Kiss József igazgató urakra; hosszú évekig osztályfőnökünkre, Papp Elemérre, s különböző tárgyakat tanító tanárainkra. Név szerint Draskóczy Istvánra, Nagy Kálmánra, Birtalan Tiborra, Sain Mártonra, Hóman Károlyra, Farkas Istvánra, Kónya Sándorra, Szalánczi Károlyra, Szalay Károlyra, Zana Istvánra, Dombi Pálra, Patai D. Zsigmondra, Lengyel Lajosra, Faragó József tanár urakra, s a rövidebb ideig tanító Blaskó Jánosra, Virágh Sándor és Szabó Géza tanárainkra. E nevezettek közül legutóbb 5 éve Birtalan Tibor távozott el a minden élők útján, 97 éves korában.

 

Kedves egykori Tanár Urak! Tisztelettel jelentem? Az 1947-ben érettségizett VIII/b. osztály, – kissé megfogyatkozva – de együtt van!  Az élet olimpiájáról jöttünk, sok-sok küzdelem után. Nem mindenkinek jutott bajnoki cím, de dobogós hely többünknek, s azt a bizonyos „mércét” is átvittük sokszor! A terephez is alkalmazkodunk „olykor”! Sokszor feleltünk az élet iskolájában, s elmondhatjuk: nem volt jellemző ránk a bukás! Köszönjük kedves Tanár Urak az izgalmas órák mellett az emberséget, szeretetet, az emberré nevelés ezernyi apró jelét, amelyeket későbbi életpályáinkon gyümölcsöztethettünk!

Emlékezésünk során megelevenednek előttünk korábban elment volt osztálytársaink is, akik közül legutoljára Gáspár Tibor és Gács Imre mentek el, az elmúlt évben. Tanáraink és volt osztálytársaink emlékét szeretettel megőrizzük. Az egykori 35-40-es osztálylétszámból nem sokan maradtunk A háború utáni sanyarú magyar sors szétszórt minket, s azóta ki-ki a maga útját járta meg kicsiny hazánkban éppúgy, mint a messzi külföldön.

Mi jellemezte ezt az utat? Így tudnám szemléltetni: fény és árnyék! A fény sokunk gyermekkorát jellemezte /a háború előtt!/ Tíz évesen találkoztunk egymással először és a később érkezettekkel, s azóta eltelt közel nyolc évtized. Aztán jöttek az árnyékok. Alighogy megismertük egymást, kitört a háború, s az árnyékok záporokká, zivatarokká, félelmes, orkán erejű szélviharokká változtak. Ebben a korszakban életünk legmeghatározóbb korszakát éltük át valamennyien: amikor a 10 éves fiúgyermekből 18 éves ifjú lesz. Így léptünk ki eme épület falai közül már nem gyermekként, de még nem is egészen felnőttként! S elindultunk azon az úton, amelyről a ballagáskor így énekeltünk: tovább, tovább! Később, – megszorítva a hosszú úton mellettünk kitartó hűséges feleségünk kezét /aki teheti!/ – könnyes szemekkel gondolva azokra, akik eltávoztak! S most itt vagyunk! Felmerülhet a kérdés: hogy volt erőnk minderre? „Szerencsénk volt, jó fából faragtak minket…?” Emeljük feljebb a tekintetünket! Isten munkálkodott életutunkon! Természetesen, nekünk is dolgoznunk kellett, de az erőt felülről kaptuk.

Kedves Barátaink, a köszöntéseken, emlékezéseken túllépve e mai nap a SZÁMVETÉS ideje is. Felvetődik a kérdés: megőriztük-e e falak között nyert lelki-szellemi tartásunkat az elmúlt évek folyamán? Egyre inkább múló nyugdíjas éveinket jellemzi-e még az értékközpontúság, mely korunk egyik legneuralgikusabb problémája?

Vagy a sokat emlegetett „értékválság” minket is utolért? Sokszor és sokat vergődtünk az érdekek hálójában, megtagadva-megcsonkítva a gimnáziumi éveink alatt kapott értékrendet? Vessünk számot továbbá azzal, hogy töltjük napjainkat? Mi foglalkoztat? Gondolunk-e a jövőnkre, mely egyre inkább behatároltabb! /Nem feltétlenül a végrendeletre gondolok, de sok esetben ez sem mellékes!/

Kedves Barátaim! Gondolom, észrevettétek, hogy mondanivalóm VÁZÁT idáig a múlt és a jelen alkották. Elidőztünk a múlton, emlékezve az elmúlt évtizedekre. Szembesültünk a jelennel, számot vetve önmagunkkal, s ezek után a JÖVŐ következik az idő logikai sorrendjében.

Ahogy a régi öregek mondták: LASSAN HAZAFELÉ TARTUNK! Tudjuk, hogy aki hazafelé tart, az a legtöbb esetben elvégezte feladatát, küldetését. És aki hazafelé tart, azt is tudja, hogy sok esetben várja VALAKI! Így tegyük meg további, hátralévő útjainkat is. Nem tépelődve, szomorkodva az idő múlásán, lelkiismeret-furdalással gondolva elrontott vagy elmulasztott dolgainkra. Kétségtelenül több van mögöttünk, mint előttünk! – mégis annak a boldog tudatában menjünk tovább, hogy a jövő még TARTOGAT/HAT/ számunkra kellemes meglepetést, talán örömöt is! Mint ahogy eddigi életünk során is tapasztalhattuk. Sokan nagyapák lettünk, – többünk talán dédunokákat is emlegetve. Bácsinak szólítanak sokan, s néha ez talán nem is olyan elviselhetetlen. De az IDŐ könyörtelenül HALAD! És MÚLIK! Nem tudjuk, mikor közeledik a nagy és VÉGSŐ SZÁMADÁS IDEJE! De nem is a mikor a döntő kérdés, hanem hogy KÉSZEN VAGYOK-E a VÉGSŐ ÚTRA…? Nem tudjuk, találkozunk-e még. Lehet, hogy lesz rá lehetőségünk, de az is lehet, hogy némelyikünkkel utoljára találkoztunk. Akárhogy is lesz: ne restelljük sohasem, honnan jöttünk, kik jártak előttünk: tanáraink, nevelőink! Ha csak annyit mondunk is: KÖSZÖNJÜK, jó indítás volt, olyan értékeket vittünk magunkkal, ami egy életre szólt: MÁR MEGÉRTE!

Kívánom, hogy valamennyiünk számára Pál apostol szavai legyenek hitvallásunkká, – amikor eljön ama nap:

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” mert csak erre hangzik a biztató folytatás: „… végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…!” / II. Tim. 4,7-8/

 

Budapest, 2017. szeptember 2.

 

Kovács Mihály